A népszerűség életmentő volt Szolzsenyicin számára

Szolzsenyicin nem is sejtette, hogy a 70-es évek elején szó szerint az élete múlt népszerűségén.

Alexandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író volt, akinek nem volt egyszerű életútja a 20. századi Szovjetunióban. A század elején született kozák értelmiségi családban. Matematikából, fizikából, irodalomból és csillagászatból diplomázott. A diploma után néhány hónappal már felderítő-tüzérként szolgált a második világháborúban.

A háborúban írt levelei miatt, melyekben Sztálint bírálta 1945-ben letartóztatták, majd tizenegy évet töltött börtönökben és a Gulagon. 1957-ben szabadult, ezután tanárként dolgozott, ám véleményét sosem rejtette véka alá, ráadásul ezt továbbra is írásban tette.

1959-ben megírta az Ivan Gyenyiszovics egy napja című művét, ami csodával határos módon három év múlva megjelenhetett, annak ellenére, hogy a koncentrációs táborban lévő körülményeket tette közzé a maga nyers valóságában. Ez volt azonban az első és utolsó műve abban az időszakban, mely hivatalosan megjelenhetett. Az ezután íródott művei, A pokol tornácán és a Rákosztály csak szamizdatban jelent meg. Ennek ellenére óriási lendülettel sokszorosították és terjesztették műveit, Szolzsenyicin hihetetlen nagy népszerűségre tett szert.

Ez után írta meg A Gulag szigetvilág (A Gulag szigetcsoport címen is megjelent) művét, ami részletesen bemutatja a Gulagon szenvedők hétköznapjait. Mivel már előző művei sem jelenhettek meg hazájában, ráadásul időközben a Szovjet Írószövetségből is kizárták, nem volt más megoldás, mint kicsempészni az országból a kéziratot. A Gulag szigetvilág kézirata Svájcon keresztül jutott el Franciaországba, majd ott jelent meg eredeti nyelven.

Időközben, 1970-ben Szolzsenyicin megkapta az irodalmi Nobel-díjat, átvenni azonban csak négy év múlva tudta.

1973 végén, A Gulag szigetvilág megjelenése megsürgette a Szovjetunió kormányát a döntésben az íróval kapcsolatban. Hat éve tárgyaltak arról, hogy mi legyen a népszerű íróval. Nem tűrhették tovább, hogy ilyen írásokat jelentessen meg, ennek mindenképpen véget kellett vetniük. A javaslatok között volt természetesen a balesetnek álcázott gyilkosság is. Néhányan úgy vélték, hogy ez lenne a legegyszerűbb módja az író elhallgattatásának. A többség viszont tartott az író népszerűségétől. A börtönbüntetés nem igazán jöhetett szóba, hiszen ez nem jelentett volna végleges megoldást, mint ahogy az évekkel azelőtt már bebizonyosodott.

Ekkor döntöttek úgy, hogy hazaárulással megvádolják, majd az ítélet alapján megfosztották állampolgárságától és száműzték az országból.

Szolzsenyicin politikai menedékjogot kapott Nyugat-Németországtól, Svájctól és az Egyesült Államoktól is. Valójában a világ bármely részén letelepedhetett. Végül két évvel a kiutasítás után az Egyesült Államok mellett döntött. Vermontban élt egy erdei házban, meglehetősen elszigetelten az emberektől közel húsz éven át.

1990-ben érvénytelenítették az egykori ítéletet és visszakapta állampolgárságát, 1994-ben tért vissza hazájába, majd 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett.

A fentiekből világosan látható, hogy milyen erőteljes volt az egykori szovjet cenzúra, és milyen jövő várt arra, aki ezt valamilyen módon megszegte. Szolzsenyicin élete hajszálon múlt 1974-ben, őt azonban akkori óriási népszerűsége mentette meg a biztos haláltól. Sokan azonban nem voltak ilyen szerencsések. Szolzsenyicin művei főként róluk szólnak.

Szeretnéd újra olvasni Szolzsenyicin műveit? Itt találod: Szolzsenyicin művei a Ráday Antikváriumban