Vojnich Iván: Zuhatag

Zuhatag szinte kettészelte a sűrűsödő rengeteget: Mihály, Csomó bácsi, Zenita, Villám, Zsadanov örvénylettek a fejében. Ha Csomó bátyó megvakarná füle közt a huppantót, akkor… más szagú lenne a világ. Szemét is behunyta, de hiába. Csak néhány toboz hullott sustorogva új életébe.
Távoli kiáltás csapódott a hegy fokának. Zuhatag felkapta a fejét.
– Ismerős, ismerős – mordult égnek tartott orral -, igen ismerős. – De a szél elfújta a szagot, s így emlékezete nem váltott képre.
Lépésről lépésre ereszkedett lefelé. Ág sem reccsent, levél sem csusszant talpa alatt. Körüllapulta a házat. Az ajtó hívogatóan nyitva állt.
Vandetti és Bertolucci gúzsba kötve hevert a padlón, s mikor Zuhatag átrepült a fejük felett, lehunyták szemüket. Marcello meg sem moccant, valami ütemes lihegés megcsapta az arcát. Felnézett: egy bozontos kobak ki-kibillenő nyelvvel fújtatott rá.
– Professore, dottore! – kiáltotta.
– Mi az? – kérdezte Bertolucci – megérkezett Rin-Tin-Tin?
Zuhatag nem pocsékolta az időt. Teljes erejével harapta, rágta a kötelet. Időnként óvatosan az ajtóhoz lopódzva körülnézett. Minden idegszála veszélyt jelzett.
Hogyan menekül meg Zuhatag, a kedves, okos félvér üldözőitől, hogyan segítik régi és új barátai – erről szól Vojnich Iván új könyve.