Dallos Szilvia: Utószinkron

Az írónő kitűnő érzékkel találta meg a történetet, a sohanemvolt, nemlétezhető, de éppen képtelenségében oly kifejező színházi szinkronelőadás rémisztő-mulatságos motívumát, és hozzá az 50-es évek jellegzetes alakjait: a gátlástalanságát, kegyetlenségét funkciónevetés mögé rejtő kedélyes hóhérsegédet, a cinizmust kényszerű álarcként viselő fél- vagy negyedtehetséget a kenyeréért, sőt életéért reszkető kisembert, akinek megalkuvásait fortélyos félelem igazgatja, mégis kimondja, félve és félre, hogy ez a nyelv – és a nyelvére mutat – nem erre a nyelvre van idomítva. (…) A fergeteges jelenetek után, a dráma végén nem bohózati vég következeik: egy koncepciós pert kellene szinkronizálniuk a szerencsétlen, megnyomorított színészeknek. A játék, ha eddig nem tudtuk volna, vérre megy.
Réz Pál