Cseres Tibor: Én, Kossuth Lajos

Az utókor szereti elszámoltatni a történelem nagyjait, szereti képzeletben számon kérni tőlük azokat a hibákat, tévedéseket, amelyeket elkövettek, s amelyeknek esetleg mindmáig viseljük következményeit. Rendhagyó eljárás tehát, ha az utód arra vállalkozik, hogy belélve magát a történelmi hős gondolkodásmódjába, lelkivilágába, a hajdanvolt eseményeknek és tetteknek ne az elítélésére, hanem azok okainak, indítékainak megértésére törekedjék. A nagy kérdések özöne foglalkoztatja a mai embert a reform-kor, a forradalom és a szabadságharc eseményeit illetően. Mi lett volna, ha a magyar haderő Bécs ellen fordul, ha nem kiálják ki a Habsburgok trónfosztását, vagy ha a nemzetiségi kérdés másféle megoldására törekszenek? Ugyanakkor hajlunk arra is, hogy elhallgassunk történelmi tényeket, lebecsüljük bizonyos események jelentőségét, amelyeknek ismerete nélkül pedig aligha érthető meg Kossuth Görgey vagy mások utólag vitatott lépése.
Cseres Tibor nem Kossuth cselekedeteire keres mentséget ebben a képzeletbeli Kossuth-önéletrajban, nem apológiára vállalkozik, csak belülről akarja megérteni azt a kort, amelyben Kossuth és társai cselekedtek. azokat a lelki és fizikai tényezőket deríti föl, amelyek meghatározták az akkori eseményeket, emberi, nemzetiségi előítéleteket, rokonszenveket és ellenszenveket tár föl, hogy megrajzolja azokat a kényszerpályákat, amelyek meghatározták a történelmi tényeket, befolyásolták a politikusok s köztük Kossuth Lajos cselekedeteit.