Gyula diák: A Rajna ködbevész

Édesanyánk énekelgette ezt a régi német dalt apró gyerekoromban. S mesélt is hozzá valami halk és távoli történetet. Háborúról, halálról, szerelemről. De én akkor még olyan mákszemnyi emberke voltam s mindezek oly homályos dolgok voltak előttem, hogy mindig elaludtam meseközben, az ölében. Sokkal hosszabb volt az ének maga is, de én már csak e töredékeket tudtam összeszedegetni emlékezetemben. Az édesanyám apai nagyanyámtól hallotta, az a dédanyámtól, az meg nyilván az ükanyámtól. Mikor indult el ez a dal, ki énekelte először, hány nemzedék adta egymásnak szájról-szájra? – nem tudom. Csak azt tudom, hogy valami unszoló, rejtelmes hatalom ösztökél régóta tollhoz, kalamárishoz. Néha szinte látni vélem. Az alakja: köd, a lelke: sejtelem, a története: derengés. És mégis néha szinte élő valóságnak érzem. Embernek, rokonnak, ősnek, aki itt surrogtatja vérét az én ereimben s aki itt veszett el valaha Magyarországon, régen, hajdanán, háborúban, szerelemben…