J. B. Priestley: Angyalok utcája

Lassan siklott London legszélesebb útján, a Temzén, azután szelíden ringva megállt. 3500 tonnás gőzhajó volt, egyik új balti állam lobogója alatt. A Tower hídja megtisztult az apró emberkéktől és játékkocsiktól, azután felemelte két karját és a hajó elhaladt alatta, vidám és szemtelen uszályhajók kíséretében, majd rövid manőverezés és kiáltozás után, végre megállt a Hay-dokknál. A szép őszi délután már elveszítette ragyogó aranyszínét és ködbe és távoli elhaló lángolásba hajlott, egy pillanatig úgy látszott, mintha London valamennyi hídja égne. Azután a nappal sugárzása kialudt és valami nyugodt világosság maradt a nyomában, amelyet még nem zavart meg az alkonyat. A kikötőben sapkás férfiak bajlódtak a kötelekkel és a padlóval, gúnyosan köpködtek, mintha azzal kellő értékére szállítanák le ezt a nagy kapkodást, azután csoportokba verődve, toprongyos, gúnyolódó kórusként vonultak vissza a háttérbe. Alacsony, keménykalapos férfiak érkeztek irattáskával, könyvekkel, nagy iratcsomókkal a hónuk alatt, hogy odafenn titokzatos tréfákat váltsanak a hajó tisztjeivel. Azután két férfi jött, két magas és testes férfi, kék sisakban, megálltak a csoportkép közepén, mintha kijelölt helyüket foglalnák el és egy-két pillantással tudtul adták a hajónak, hogy egyelőre maradhat ahol van, mert mindeddig a rendőrség semmi kifogásolnivalót nem talált ellene. A hajó viszont mintha gondolkozott volna, hogy megkezdje különböző rakományának kirakását.