Ady Endre: Az ütések alatt

Ady Endre az volt nekünk a század elején, aki Petőfi volt száz évvel ezelőtt a maga korának: a nemzeti szabadság és a társadalmi forradalom énekese és harcosa. Egész lelkével állt szemben azzal az úri Magyarországgal, amely a népet elnyomottságban tartotta, a nemzetet pedig a német hatalmi törekvések zsákmányául dobta oda. Szabadságharcos és forradalmi költő volt, akárcsak Petőfi, aki egyformán lázadt az idegen német és honi nemesi uralom ellen. A nemzeti függetlenség és a társadalmi egyenlőség hívei voltak mind a ketten.
Petőfi nem alkuszik – írta egyik tanulmányában Ady. Nos, Ady Endre sem alkudott. Harcos magatartásával kihívta maga ellen a hatalom urainak haragját és gyűlöletét. Ezek igyekeztek őt elrágalmazni és magánosságba szorítani, de nem talált kellő visszhangra a költészete akkor még a munkásság körében sem. A magyar parasztság széles rétegeihez pedig máig sem jutott el. Ady Endre ezért kora legmagánosabb költője volt. Költészetét emiatt nemcsak a harcos magatartása jellemezte, hanem keserűség és reménytelenség is. Sokszor látta meddőnek és hiábavalónak a küzdelmet. Olykor viszont szenvedélyesen hitt abban, hogy lesz új Magyarország, hogy percemberkék dáridója után nagyot végezni ő és hívei jönnek, nagyot és szépet, emberit s magyart. Hitt abban, hogy ifjú szívekben él majd halhatatlanul. Hite az első világháború szörnyűségei között kezdett ismét elhalványodni. Az emberiség végzetes eltévelyedésének tekintette a háborút s az a rémlátás gyötörte, hogy a háború végső katasztrófába sodorja nemzetét.