Benkő Attila: A Duna-partról

„Objektív líra az övé, az »én« is tárgyként jelenik meg a többi tárgy között. Versei mozgalmas, tónusok nélküli, vázlatosan éles rajzú, többnyire képi motívumok, mindennapi életünk jelenetei, mégis a hétköznap felett művészi áttételben csillognak. A láb a földön jár, de mintha nem nehezülne a földre, hanem lebegne fölötte álomszerűen. Megváltozik a tér: a motívumok burkolata, hol minden egyszerre távoli és közeli, folytonos különös kanyargásban, ahogy Benkő Attila mondja »játszani kezd a kutya meg a tér egymást harapdálva szédületben«. Megváltozik az idő is: a jelenlegi látvány és esemény máris emlékképnek látszik, s a jövendőbe csavarodik, de ez nem a klasszikus, súlyos, végzetesen elrendelt jövő, hanem híg és hullámzó, a sokágú esetlegességnek még üres birodalma. A »van« és a »lehet« közt nincs éles határ: mintha ebben a világban akármi lehetséges volna, de mégis mindig a válóban s köznapian lehetséges történik. (Részletek Weöres Sándor 1973-ban írt ajánlásából.)