Günter Hofé: Vörös hó

Heizer jól szemügyre vette az új embert. Nem ellenszenves, de azért nem árt vigyázni. – Ki akarsz faggatni? Hangjában elutasítás csengett.
Ohó, gondolta Bender, ez nagyon könnyen kiborul. Majd így szólt:
– Hiszen az hétszentség, hogy ez itt börtön! – Figyelte Heizer arckifejezését. Az kissé összeráncolta a homlokát. – Egy ilyen árokrendszerben végtére is fogságba érezhetjük magunkat. Sőt olyan börtönben, amelyet már szinte kezükben tartanak az átkozott bolsevisták!
Baum zajos horkantással oldalra dőlt, majd egy rándulással gyorsan fölegyenesedett, zavartan nézett körül, és megkérdezte, mi történt. Szája úgy mozgott, minha őszibarackbólét ízlelgetet volna.
Heizer biztosabb akart lenni a dolgában:
– A barátod azt mondja, hogy mi itt börtönben ülünk, és az orosztól függ a sorsunk.
Eberhard ásított. – Gyerekek, ne kerülgessétek a kását, hiszen mind a ketten ugyanabban a cipőben jártok! – Fészkelődött még egy keveset, aztán megint elszunyókált. Nagy volt a hőség, csaknem negyven fok.
Heizer és Bender gyors pillantást váltott.
– Szép kis szósz – jegyezte meg Bender óvatosan. Ez vonatkozhatott akármire, az árokbörtönön át egészen a háború kimeneteléig, de vonatkozhatott Baum megjegyzésére is.
– Nem is kifejezés – szólt Heizer valamivel derűsebbre hangoldóva. – Azoknak odaát valószínűleg jobban megy…
– Milyen tekintetben? – kérdezte Bender.
– Milyenben? Hát… katonai, politikai és erkölcsi tekintetben! Legalábbis ilyeneket mond a rádiójuk. – Sokkal nyíltabban már nem beszélhetett.
Bender gyengén oldalba bökte Eberhardot:
– Hát a te cimborád meglehetősen vaskos nézeteket vall!
Időbe telt, amíg Baum magához tért:
– Ugyan miért nem engedtétek, hogy még néhány percig nyugodtan aludhassam!