Illés Endre: Dilaudid

Dé rákiáltott: – Ha ellenkezel, ellöklek. – Lökj el. – Oxigénhiánytól dobogott a szívünk, a megsűrűsödött levegő rájuk borult, mint egy súlyos halászháló. A férfi végre felocsúdott, hátrált. – Bocsáss meg, már nem tudom mit beszélek. De emlékezz!… Az enyém voltál, meztelenül voltál az enyém. Nem tagadhatod meg tőlem, amit most kérek. Magadat sem tagadtad meg. – Ezt most megtagadom. – Ha nagyon kérlek… – Hiába. – Ha esküszöm, hogy halogatni fogom az utolsó pillanatig? – Honnan tudhatnád, melyik az utolsó pillanat? – Lulónál pontosan tudtam. – Mert megmondták. De neked ki mondja meg? – Akár te is. – Tiltja az esküm. – Dé ismét felcsattant, de már fáradt volt. – Hülye vagy. – Már mondtad egyszer.
Leültek, talán tíz percig hallgattak, azután Dé felállt, mintha szédült volna, tekintetével az előszoba ajtaját kereste, s megindult…