Kiss Jenő: Ithaka messze van

Kedves Jenő bácsi,
őszintén és egyszerűen: megrendülve tettem le a könyved. De nem is jól mondom: ezt a könyvet nem letenni, miután elolvasta az ember, viszi magával, talán csak majd az emberi lét más, feloldhatatlan gondjaival együtt lehet letenni. Nem szép, ami ennyire igaz és valós, az nem lehet szép. Talán ez az a pont, ahol az irodalom visszarobban a valóságba – mi legyen szép a lélek ilyen katasztrófáján? Nem is ez a dolga, a dolga: elmondani, tanúsítani, pontosan, feledést nem tűrőn és nem engedően. Megrázó tanulsága is oly természetes: senki sem tudhatja, mit tartogat számára az élet. Miután befejeztem, kimentem a kertbe, hogy meghordozzam egy kicsit tekintetem a hegyek őszi napfényben csillogó élén. Annak idején az a megtiszteltetés ért, hogy tudhattam a könyv készülő fogantatásáról is, most itt van, megvan – de most még jobban összeszorítja valami a torkom. Nem játék, nem szép játék az írás – erre kellene többször figyelmeztetnünk önmagunkat is. Boldog lehet az író, aki meg tudja szülni saját szabadságát. Boldog?