Paul Kersten: Apám hétköznapi halála

Esztendeje meghalt már apám, amikor álmomban először néztem megint a szemébe. Egy áruházi étterembe bukkantam rá, roggyantan ült egy asztalnál, félig ráborult. Előtte tányéron két szelet kenyér, a kenyéren olvadt vaj. Ahogy meglátott, zavartan elfordította a fejét. Odaültem hozzá. Mosolyogni próbált, aztán kimerülten behunyta a szemét, és hátrarogyott. Elhanyatlott a széken, két lábát messzire kinyújtotta az asztal alatt. Én előrehajoltam, hogy jobban lássam az arcát. A homlokán kicsi véraláfutásos csík, egy szederjes vízszintes vonal. Most már a szavát is hallottam, halkan motyogott magában: – Már csak a fél szememre látok. Talán meg fogok vakulni. – Nyugattam, lelkére beszéltem, pedig a hangom majdnem elakadt a szánalomtól. Az én bűnöm, gondoltam, hogy úgy megnyomorodott a teste, hogy olyan öreg. A hangja érthetetlen mormolásba ment át. Amikor már-már az asztal alá csúszott, két vállánál fogva fölhúztam, és akkor a feje előrenyaklott a vállamra. A szeme még mindig behunyva. – Be kell látnod – mondta. Bólintottam, aztán azt kérdeztem: – Nem akarsz hazamenni? – És akkor fölemeli a fejét a vállamról, és rám néz. Alig állom a nézését. – Egyszer, ugye nem bírja tovább az ember – mondja -, be kell látnod….