Gelléri Andor Endre: Téli kikötő

Az olvasóhoz Gelléri Andor Endréről
Barátaim, mikor sok évvel ezelőtt elolvastam a ,,Nyugat folyóiratban Gelléri Andor Endre „Szállítók című novelláját, levelet írtam neki, hogy legyen szíves és keressen fel. S mikor eljött, már akkor, azonnal ezt gondoltam:
– No lám, itt jár-kel köztünk, vastag szemüvege van és gyerekes, huncut nevetése, – olyan, mintha épp most tett volna lóvá valakit, – továbbá busa feje és óriási izmai, – mert hisz többek között diszkoszvető is volt, mint ő maga meséli . . . De még továbbá: mini uzsonna közben ez szemmelláthatóvá lett, az étvágya is épp oly hatalmas, mint az izmai – s mindez neki nem elég. Úristen, mi minden kellene még az ilyen embernek! Nem volt neki elég Barátaim, hogy olyan hatalmas volt a fiatalsága, az izmai, meg az étvágya s ami a legfőbb: a tehetsége. Mert íme, az Istenség minden adományai teljében, azok teljes birtokában s lubickolva mindabban, amit mi, öregedő emberek oly vágyakozva csodálunk, – ő, Gelléri Andor Endre mégis hirtelen elszomorodott (s bizony későbben is, gyakrabban is e szegény, drága barátom, mint ahogy az fiatalembereknél természetes és érthető) – mondom, az uzsonna kellős közepén, falattal a szájában valami nagy búbánat foghatta el, mert így szólt hozzám:
– Attól félek, hogy mégse vagyok én elég tehetséges Milán úr.