Fodor Györgyi: Csillagsorsok és embersorsok

Részlet a könyvből:

Az az ókorban megfogalmazott gondolat, hogy az ember és az őt körülvevő földi világ, azaz a mikrokozmosz nem független a világmindenségtől, a makrokozmosztól, újra és újra felmerülő képzőművészeti téma, amelynek a 16-17. századi európai grafika ikonográfiájában is meghatározó szerepe volt. Az ember és a világmindenség egységének egyik elképzelése azon az i.e. 5. században kikristályosodott elméleten alapul, hogy minden létező, az ember, a földi világ és a világegyetem négy alapelemből áll: levegőből, tűzből, földből és vízből. E négyes fölosztás analógiájára négy évszakot, négy életkort, négy szélirányt, ugyanennyi napszakot, alapminőséget (a meleg, a hideg, a nedves és a száraz négy kombinációját), négy testnedvet és vérmérsékletet különböztettek meg. A csoportok egyes alkotóelemei között szoros összefüggést feltételeztek: így a levegő eleme egylényegű a tavasszal, a gyermekkorral, a déli széllel, a hajnallal, a meleg-nedves alapminőséggel, a testnedvek közül a vérrel, s végül a szangvinikus vérmérséklettel. A mikrokozmosz alkotórészei azonban nemcsak egymással, hanem a bolygókkal és az állócsillagokkal is kölcsönös egymásra hangoltságban léteznek. A makrokozmosz ábrázolásának alapja az ókortól a – Kopernikusz 1543-ban megjelent művében megalapozott – heliocentrikus világkép lassú térhódításáig az az elképzelés volt, hogy az univerzum közepén a Föld áll, körülötte pedig hét bolygó kering, közéjük számították a Napot és a Holdat is (1. kép).