N. Pénzes Éva: A Magyar Nemzeti Galéria tizedik csoportkiállítása

Fennállásának több mint két évtizede alatt a Magyar Nemzeti Galéria sok kiállítást rendezett a művészkortársak alkotásaiból. Ezek között a tárlatok között az egyéni bemutatók mellett csoportosak is voltak, melyeknek a sorában a vidéki kulturális központok, nagyobb művésztelepek anyaga vált emlékezetessé. A vásárhelyiek – például – már kétszer is szerepeltek, jó benyomást gyakoroltak a Galéria látogatóira a szolnokiak, szegediek, szentendreiek, pécs-baranyaiak, hogy csak néhány kollektíváról essék szó. Volt kiállítás a Százados úti művésztelep jubileuma alkalmából, a Bács-Kiskun megyeiek fővárosi bemutatkozásakor. Az ilyen topografikus seregszemlékhez csatlakoznak azok a kisebb-nagyobb együttesek, melyeknek tagjai egymást vállalva bizonyos rokontörekvéseket képviselnek, s ha nem is jelentkeznek unisono, szemléletükben, a művész hivatásáról kialakult felfogásukban egymáshoz közelálló elveket személyesítenek meg.
Hat festő mint realista állt össze, s műveikkel azt igyekeztek tanúsítani, hogy a realizmus sokkal inkább gondolkodásmód, semmint stílus kérdése, hiszen valamennyien másképpen és másképpen jelenítették meg az ábrázoltakat, a tipikus, jelképes alakokat, helyzeteket. De mivel a formai megoldás elsődleges céljának a közlendők társadalmi vonatkozásait tekintik, összefogásuk a művészi szemlélet hasonlóságán alapul. Így kezdeményeztek együttes fellépést azok a kollégák is, akiknek a képei most a Nemzeti Galéria tizedik csoportkiállításán láthatók. Szándékuk szerint hangsúlyozni akarták azt, hogy a magyar festészetnek van egy kimondottan expresszív vonulata, amelyik az erős színek, határozott formák alkalmazásával rendkívül erőteljesen tudja kifejezni az intenzív érzéseket, a drámai összeütközéseket, a művész lelkében és környezetében felgyülemlett feszültségeket, a káprázatos természeti jelenségeket.