Dobszay László: A magyar népének

Amikor e könyvnek a Magyar Népének címet adtam, két dologra gondoltam. A magyar népének itt egyrészt a magyarországi egyházak által énekelt mintegy 2000 népének sokszínű összességét jelenti. De utal egyúttal ennek az énekrepertoárnak belső szerkezetére is. Az énekrepertoár külső héját az utolsó száz-kétszáz év heterogén énekanyaga alkotja. Beljebb haladva következik a ÍZ század második felében és a 18. században létrejött nagy részében felekezeti külön-anyag. Végül eljutunk a maghoz: ahhoz a kb. 2-300 darabhoz, mely a felekezetek közös népének hagyományának legfontosabb és legértékesebb része. Elsősorban ezt a magot – melyben európai eredetű, de teljességgel asszimilált tételek éppúgy vannak, mint hazánkban létrejött darabok – nevezhetjük igazán a magyar népéneknek, mondhatni a történelmi Magyar Népénektárnak. A jelen könyv a Zeneművészeti Főiskola egyházzenei szakának tananyaga. Rendeltetése meghatározta, hogy a jelenleg használatban lévő énektárak anyagára kell tekintettel lennie. Ez három leszűkítést hoz magával: Tárgyunk a baptista, az evangélikus, a katolikus és a református énektárba foglalt népénekek összessége (kivéve a baptista és evangélikus énektár függelékét). A keleti egyházak tiszteletreméltó és hűségesen megtartott hagyomány szerint a szoros értelemben vett liturgikus énekbe kapcsolja be a hívőket is, így náluk a nyugati egyházakban használatos strófikus népének elhanyagolható szerepet játszik. Bár tanulnának e példából a nyugati egyházak is! A zsidóság istentiszteleti éneke is elsődlegesen liturgikus jellegű, vagy a kántorművészet birodalmába tartozik, ami pedig ezen túl van, nem tekinthető kodifikált népénektárnak, s a magyar népénektörténeten belül teljességgel elszigetelten élt. Még kevésbé gondolhattunk a kisebb egyházaknak a népénektörténeten nagyrészt kívül eső repertoárjának tárgyalására. A négy énektárhoz való igazodás eldöntötte, hogy kimaradnak tárgyalásunkból az énektárakban nem szereplő darabok (de ezekből csak nagyon kevés tartozna a centrális énekcsoporthoz). Igaz viszont, hogy e kötöttség miatt bele is kerültek olyan darabok, melyeknek sem értéke, sem történeti jelentősége nem indokolja tárgyalásukat. Ezeket általában összegezve jellemezzük, majd csak szűkszavúan felsoroljuk őket. A harmadik korlátozás a tárgyalás módját érinti. Igyekszünk összegezni, amit az ének múltjáról és jellegéről tudunk, nem célunk a tudományos tárgyalás, de közöljük azt, ami a tudomány eredményeiből a gyakorló egyházzenésznek is hasznára lehet. Viszont e tárgyalásban a korábban szerzett ismeretekre támaszkodunk. Egyes énekcsoportokat a szakemberek már korábban részletesen tárgyaltak, más csoportok nagyon is rászorulnának a kutatásra. Korlátaink tehát egybeesnek azokkal a határokkal, melyekig a himnológia magyarországi megismerése eddig eljutott. Úgy gondolom, a gyakorló egyházzenészt érdekelhetik egy-egy kiemelt énekre vonatkozó adatok is. Legtöbben azonban bizonyára nem fogják végigolvasni a könyv valamennyi bekezdését. S ez nem is baj. Azt tanácsoljuk, olvassák át a fejezetek és alfejezetek összefoglaló bevezetéseit, s azután válasszanak ki minden csoportból néhány fontos éneket.