Anatole France: A pingvinek szigete

Ki ne hallotta volna Anatole France nevét? Azonban az, hogy hallottunk róla, nem jelenti azt, hogy ismerjük is. A sokoldalú művész nemcsak író és költő, de kritikus és akadémikus is. Franciaországban úgy tekintenek rá, mint a „harmadik köztársaság” egyik nagy irodalmi kritikusára, kora élő lelkiismeretére, aki már a 20. század elején mélyen elkötelezte magát szociális és politikai ügyek mellett. Eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault Párizsban született 1844-ben, és Saint-Cyr-sur-Loire-ban hunyt el 1924-ben, 80 esztendős korában. Nem sokkal halála előtt, 1921-ben irodalmi Nobel-díjjal ismerték el munkásságát. Kevésbé ismert, de Anatole France életének magyar vonatkozása is van: az I. világháború előtti titkárnője az író és festőművész Márkus Ottilia volt, aki később több visszaemlékezést tett közzé a nagy íróról. A XIX. század egyik legnagyobb politikai válságát okozó Dreyfus-ügyben az addig politikát kerülő, mélyen humanista Anatole France-ban is felébredt a felelősségtudat és Émile Zola oldalára állt: aláírta az antiszemita per felülvizsgálatát követelő petíciót. A sajtóban és a népgyűléseken is kiállt Dreyfus és Zola mellett, és miután Zolától visszavonták becsületrendbeli tagságát, France is visszaadta saját tiszti fokozatát. Ez idő tájt került kapcsolatba a szocialistákkal, alapító tagja lett az Emberi Jogok Ligájának. A Dreyfus-per parafrázisáként írta egyik legfontosabb művét, A pingvinek szigete című regényét, amelyben rengeteg közvetlen utalással és maró gúnnyal állította pellengérre a francia államgépezet (kiváltképpen a hadsereg és a igazságszolgáltatás) működését.