Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben és más történetek

– Kérem, én itt fogok vacsorázni, mert abba a Szodomába nem megyek be – mondta Félix, és vágyó pillantást vetett a bár felé.
– Szívesen tálalunk itt is, de csak egy fél darabka sovány hal van kint, amit a szakácsnő tett el magának, mert fogyókúrán van.
– Tessék? Egy ilyen előkelő hotelben?
– Sajnos nem számítottunk hittérítő vendégekre. A mi lakóink bűnös emberek, ma, pénteken sem esznek böjtöst, és csak olyan ételeink vannak, amit hittérítő úr undorral utasítana el: rosbiff, csirkekotlett currymártássa. pulyka és hasonlók.
A hittérítő úrnak valósággal folyt a nyála egy kis rosbiff vagy pláne kotlett után (curryszósszal!) de szomorúan ezt mondta:
– Hozza csak… azt a kis halat, vízben főzve…
Komoran ült ott a kisasztal mellet, és szerette volna a haját tépni.
– Bocsánat, hittérítő úr… özvegy Relliné vagyok…
Egy hatalmas, jó alakú, markáns, de csinos arcú nő állt előtte, vészesen villogó szemmel és nagy fehér fogakkal.
– Nem tudtam szabadulni a hatása alól… Amit az imént tett, olyan ijesztő és nagyszerű volt…
– Harc a világi bűnök ellen… – és türelmetlenül forgatta a fejét a pincér után, mert már a böjtös is jólesett volna, csak hoznák!
– Nekem szükségem volna valakire, egy emberre, akivel őszintén beszélhetnék. Kérem, ha van számomra egy fél órája, hallgasson meg, és…
– Most majd vacsorázom – jegyezte meg, mert jött a pincér a hallal.