Luis de Oteyza: A fehér ördög

Az írás terén eddig nem értem el jelentős sikereket az életben, sőt mondhatnám, hogy az egyszerű írnok és az irodalmár között tátongó ürt nem is igen igyekeztem áthidalni. Hiszen még írnok, vagy levelező sem vált belőlem! Egy időben ugyan megcsillant előttem a lehetőség, hogy külföldi levelező leszek a Bofill és Vendrell gyapjuáru cégnél, ahol – mellékesen megjegyezve – már tizennégy éves korom óta rostokolok és ahonnan egyszer majd nyugdíjba fogok vonulni. Mivel apám nagy szocialista, beiratott az ingyenes esti munkáskurzusra, hogy kellőképpen elsajátítsam az angol és francia nyelveket.
Rövid idő multán azonban, mikor már kezdtem beleélni magam a dicsőségbe és elképzeltem, milyen gyönyörűséggel fogom diktálni és gépelgetni a cég külföldi leveleit, az öreg Bofill, a cég beltagja, egyszerre csak úgy döntött, hogy nem vonul addig nyugalomba, míg fia helyettesíteni nem tudja. Így aztán én továbbra is ott maradtam a könyvelőségnél, hogy bánatomat a paragrafusokba és számsorok útvesztő zűrzavarába öljem bele.