Diderot: Rameau unokaöccse

Rameau unokaöccse legtökéletesebb alkotása Diderot-nak. Egész életében nem ért rá, talán nem is gondolt arra, hogy az örökkévalóság számára csiszolgasson ki egy remekművet. Most az egyszer olyan tárgyra akadt, amelynek feldolgozására csak az ő stilusa volt alkalmas, amely érvényre juttatta az orchester-stilusnak minden nagyszerü, eleven tulajdonságát.
Rameau unokaöccse élő alak és csakugyan ahhoz az örök élősdi-tipushoz tartozott, melyet Diderot oly kitünően jellemez benne. De ártalmatlan fickó volt egyébként, s az erkölcsi felfogás, melyet Diderot a szájába ad, nem az övé. Mint Diderot minden művében: itt is önmaga szerepel, csakhogy ezuttal két mesterien különválasztott árnyalata Diderot egyéniségének. Egyik – a párbeszédben maga Diderot – a lehiggadt, érző és nemeslelkű, önérzetes, az önzés harcaitól visszahuzódó ember. A másik, Rameau unokaöccse, az átlag-morált felforgató Diderot, fiatal temperamentumának teljes erejében, teljes mozgékonyságában. A realista irodalom sokáig visszajárhat még tanulni ehhez az alakhoz, akinek minden mozdulatát, arcjátékát oly látó és láttató elevenséggel tudta Diderot papírra vetni. Rameau unokaöccse azért örökéletü alkotás, mert hősében nemcsak egy kétlábra állitott erkölcsi felfogás és nemcsak egy tipus, de egy hihetetlen erővel egyénitett ember megrajzolása sikerült Diderot-nak.
Ebben a kis könyvben megkapja az olvasó egy darabját annak a XVIII. századnak, mely fiatalos lelkesedéssel iparkodott a világosságot, az igazságot a maga lábán megtalálni, megkapja legkitünőbb művét annak az írónak, aki e század legtipikusabb kifejezője volt, és ráadásul a fiatal Rameau alakjában kap valamit, ami mindig érdekes marad, mig ember lesz a világon: egy élő embert.