Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája

Hogy a jelen kritika miért nem a tiszta gyakorlati ész, hanem általában véve a gyakorlati ész kritikája címet viseli, jóllehet a gyakorlati észnek a spekulatívval való párhuzama, úgy tűnik, az előbbit tenné szükségessé, nos, e kérdésről elégséges felvilágosítással szolgál majd maga az értekezés. Pusztán azt kell kimutatnia, hogy van tiszta gyakorlati ész, s e cél az, amiért kritika alá vonja az ész teljes gyakorlati képességét. Ha ebben sikerrel jár, úgy magát a tiszta képességet nem kell avégből kritika tárgyává tennie, hogy kiderítse, nem szárnyal-e túl magasra az ész eme képességgel mint puszta pretenzióval (miként ez a spekulatív ésszel bizony megtörténik). Mert ha az ész tiszta észként valóban gyakorlati, akkor tettek révén bizonyítja önmaga és fogalmai realitását, s így hiábavaló minden okoskodás, mely vitatja a lehetőséget, hogy mint tiszta ész gyakorlati legyen.
E képességgel immár megkérdőjelezhetetlenné válik a transzcendentális szabadság is, mégpedig abban az abszolút jelentésben véve, amelyben a spekulatív észnek volt szüksége rá a kauzalitás fogalmának használatánál, hogy megmeneküljön attól az antinómiától, amelybe óhatatlanul belekerül, amikor a kauzális kapcsolódás sorában a feltétlent akarja elgondolni. A szabadság fogalmát azonba a spekulatív ész, anélkül hogy számára objektív realitást tudott volan biztosítan, csak problematikus módon, mint nem elgondolhatatlant állíthatta föl, pusztán a végből, hogy annak állítólagos lehetetlensége, amit legalább mint elgondolhatót mégiscsak meg kell engednie, ne kezdje ki őt magát saját lényegében, s ne taszítsa a szkepticizmus szakadékába.