Nagy Olga: Táltos és Pegazus

Nagy Olga új könyve az utóbbi évek legjelentősebb magyar néprajzi-irodalomtörténeti-irodalomelméleti munkája, amely az eddiginél jóval nagyobb látószögű lencsével veszi szemügyre tárgyát. Nagy Olga – korántsem egyedül – a realizmust epizódnak tekinti az emberi szellem történetében, csalókának bizonyult illúziónak, amely ahelyett, hogy érthetővé tette volna a világot, eszménye, a ráció, a haladás révén inkább mind áttekinthetetlenebbé. Az irodalom és a mese közös eredetéből, a mítoszból indul ki, az irodalmiságban és a szóbeliségben közös világlátásból. Ugyanaz a kulturális örökség vált a beavatottak irodalmává, a beavatatlanok népmeséjévé, de mindegyikben megőrződött a „hősközpontúság” és a „hőssel szemben álló gonosz”, a „happy endes lezárás”, a szándék, hogy a való helyett annak javított mását adva vigaszt nyújtson a történet. Azonos társadalmi felismerés, tapasztalat fejlődik ki a mitikusból eredő „magas” és „mély” kultúrában: a modernben, a népmesében egyaránt kifejeződik az abszurd. Az előbbiben visszatérésként az ősihez, az utóbbiban közvetlen örökségként. E felismerésből kiindulva kezdte újra alaposabban vizsgálni a tréfás mesék „kiforgott” világát, amelyben profán és mitikus harcol, majd megbékél egymással. Négy fejezetben, a tárgy meghatározta szempontból az irodalmi esztétikum történetét mondja el az őskultúrától a modernig: Lotman, Dumézil, Meletyinszkij után is tud újat mondani. Ha szűk körnek is szóló, de izgató, gondolkozásra kényszerítő, nagyszerű könyv.