Henry Morice: Himnuszt dalol a természet

Egy pap egy gyermekkel sétálgat a szabadban: együtt járják a mezőket, réteket. Idejüket nem vesztegetik üres, hiábavaló csevegéssel, hanem inkább komoly dolgokról beszélgetve a testet üdítő szórakozásból lelki hasznot is merítenek. A nevelő – növendékének figyelmét a látottakra és hallottakra irányítva – rámutat arra, hogy Jézus állandóan velünk van és köztünk él nem úgy, mint a világtörténet híres emberei, akiknek csak az emlékük maradt fenn. Minden az Ő szépséges isteni képére emlékezteti őket, a világ, amelyet gyönyörködve szemlélnek, az Úrangyalára hívogató harangszó, az útmenti letört kereszt, az istentiszteleti szertartások, amelyeken résztvesznek, a mellettük tovahaladó szerény szerzetes, a templom, amelybe imádkozni térnek. Beszélgetésük folyamán lassanként kialakul Jézus képe s mind nagyobb fényben, oly elragadóan jelenik meg előttük, hogy szemlélése közben föllángol szívükben a szeretet tüze.
Mindkét kínálkozó alkalmat kihasználni a tanítvány oktatására, az érzékelhetőkből a szellemiekre mutatni, kiindulni valamely eseményből vagy valamely szem előtt levő tárgyból és fölemelkedni az általános szemlélésre: ezt nevezik szemléltető, a dolgokról való oktatásnak. Ez a módszer egyáltalán nem új. A zsidó próféták, – köztük Jeremiás is – ezzel a módszerrel éltek, hogy fölkeltsék a nép figyelmét és közöljék vele az Örökkévaló üzeneteit. Maga Krisztus is, akinek az volt a célja, hogy a szegényeknek hirdesse az örömhírt, példabeszédekben szólott. A természeti képek, a mindennapi élet eseményei, a korabeli helyi hírszolgálat útján megtudható események nyujtottak neki alapot tanításának fölépítésére. Sőt, hogy a lelkekre még jobban hathasson, néha még szemléltetést is alkalmazott. Megátkozta a terméketlen fügefát, megmosta apostolainak lábát, szóval olyan dolgokat művelt, amelyekből aztán tanulságokat szűrhetett le.