Filemon Ervin: Kvantumfizika

Ahhoz, hogy az igazságot megtaláljuk, kérdéseket kell feltennünk, amelyeket őszintén és tárgyilagosan, sőt önkritikusan kell megválaszolnunk. Ezek a kérdések nagyrészt a fizika domináns alapkérdései, így általában nem kerülhetők meg, még akkor sem, ha esetenként nincsenek rá válaszok.
Az újkor hajnalán a kvantumfizika azzal mentette fel magát a szókimondás – és kutatás – felelőssége alól, hogy szlogenné fogalmazta meg a következőket: a mikrovilágban lejátszódó folyamatok, energetikai történések annyira mások és annyira sajátosak, hogy ne is keressünk analógiát, illetve példát rá a makrovilágban, mert olyan nem létezik. Napjainkban már a jó szándék is eltűnt, hogy őszinte érdeklődéssel a legmélyebb alapok racionális megközelítését szorgalmazzák, így valójában a tudomány bizonyos mértékig már önmagát ámítja, csapja be.
Az újkor hajnalán az emberiség úgy érezte, hogy már megtanulta – és ki tudja számítani -, hogy mikor, mitől, mennyire „kell félni. Azaz rendelkezik a tudományos és technikai (technológiai) ismeretek olyan szintű arzenáljával, amelyek biztos tájékozódást adnak a természettudományokkal kapcsolatos veszélyforrások útvesztőiben, és nincs többé szükség oktalan félelemre.
Miközben a világegyetem tereiben mindenütt egyszerre van jelen múlt, jelen, jövő, párhuzamosan fel- és leépülő anyagi világok, úgy az egyetemleges anyagevolúció, mint az anyag szabad akaratának történései – energiafolyamatai – arról szólnak, miként vándorol az energia térből az anyagba és viszont.