Oláh Miklós: Erdély öröksége I-VI.

A táj és a nép összefüggésében valami olyan titokzatosság rejtőzködik, mint a szerelemben, a társkeresésben. A tájak sokszor századokig várnak s nem akad olyan nép, amelyik meglakja őket. Akik jönnek, tovább mennek vagy elsodorja őket az élet nagy forgataga. A népek is vándorolnak, nyugtalanul keresnek egy helyet, amely fészkük, hazájuk legyen. Sokáig nem találják meg s ezért mennek mindig tovább. De ha egyszer megtalálja egy nép azt a tájat, melyet egy örök végzés jelölt ki számára : összeforrnak s megkezdődik egymás sorsának kölcsönös meghatározása. A táj dolgozik az emberen, az ember a tájon. Megépülnek a faluk és városok, erdők és mocsarak helyén szántóföldek virulnak , a hegyeken szőlő érik, a föld alatt bányászok dolgoznak , zakatolnak a gépek, sürög-forog a kereskedelem s az ősi természet szinte eltűnik a civilizáció nagyszerű építménye mögött.
Közben az ember is átalakul. Külső világának jelenségeit, belső világának millió meg millió moccanását általános, ismétlődő, jellegzetes formákban fejezi ki s ezzel kitermeli a nyelvet, azt a beláthatatlan képrengeteget, amely a szellemet egészen sajátos módon fejezi ki, de éppen olyan sajátos módon alakítja is. A nyelv szabályai szerint gondolkozni nemcsak kiváltság, hanem kötelesség, nemcsak felszabadulás, hanem örök rabság. Azután az emberi szellem, életenergiájának kímélése és jobb felhasználása érdekében, amit egyszer jól megcsinált, azt másodszor is úgy akarja megcsinálni, létrejön az ismeretnek, tanácsoknak, módszereknek, útbaigazításoknak, bevált példáknak mérhetetlen nagy tárháza: a köztapasztalás.